Márika kicsinyét elnevezték Sárikának. Épp olyan barátságos és szófogadó állat volt, mint az anyukája. Most már ketten ugrabugráltak Öreganyó és Öregapó körül, ha kijöttek az udvarra. Méghogy a szamár csökönyös, meg szófogadatlan állat!-gondolta Apóka ahogy jobban megismerte a két állatot.
Egy napon nagy baj történt. Sárika rágcsálni kezdett egy fadarabot, ami véletlenül lecsúzott a torkára és ott megakadt. Sárika köhögött, prüszkölt, de hiába erőlködött, a fadarab nem mozdult a torkáról, egész estig. Márika látta, hogy szenved a kicsinye, de nem tudott neki segíteni. Szegény kis csacsi már alig pihegett, nem kapott levegőt. Mári megijedt és szaladt Öregapóért, hogy segítségül hívja. Már éppen lefeküdtek amikor kopogtatást hallottak az ablakon. Márika az orrával böködte az üveget. Apóka kinézett, mikor meglátta Márit csodálkozva kérdezte,- mi lelte? A csacsi azonban ahogy meglátta Apót megfordult és az istálló felé iramodott. Apóka visszafeküdt, de a kopogás akkor újra kezdődött, mikor kinézett Mári ismét megfordult az istálló felé. Mit akarhatsz?-töprengett Apóka. Valami baj történhetett, mondta Anyóka mert már ő is kíváncsi lett. Mintha valamit mondani akarna, menjünk utánna. Ahogy kiléptek az ajtón Mári már ott várta őket és azonnal szaladt az istállóba. Mostmár Öregapó biztos volt benne, hogy baj történt és szedte a lábát ahogy csak bírta. Már messziről hallották Sárika köhögését, szegény az oldalán feküdt már állni sem tudott. Apó rögtön látta mi a baj, belenyúlt a szájába és kivette a fadarabot. A köhögés megszűnt, Sárika fellált és odabújt Öregapóhoz. Márika megnyugodva nyalogatta kicsinyét, és hálásan nézett a gazdájára. Apóka pedig azt mondta: aki a szamarat butának gondolja az nem ismeri és nem is szereti az állatokat. Azóta sok kis csacsi született és Apókáék mindet megtartották.
