1. rész

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy város. Úgy hívták, hogy Morgóca. Az utcákon csak úgy nyüzsögtek az emberek, mindegyik sietet a saját dolgára. Morgóca nagyon takaros kis város volt, kövezett utcákkal, színesre festett kis házakkal, a városfalon kívül szép nagy erdőkkel. Az egyik ilyen erdő közepéből emelkedett ki egy hatalmas nagy égig érő hegy. Sziklafalai oly meredekek voltak, hogy ember azt meg nem mászhatta. Ebben a takaros kis városban élt Pöttyös, Morgócia ország ifjú királyfia. Azért hívták Pöttyösnek, mert olyan szeplős volt, mint egy pulykatojás. Az égig érő hegynek a tetején pedig élt egy sárkány, kinek pedig Parázs volt a becsületes neve. Öt azért hívták Parázsnak, mert még kiskorában mikor még a sárkánytojáshéj is az ülepén volt tán, sok baja adódott a tűzgyújtással. Tudva levő, hogy a tűzokádó sárkányok sem úgy születnek, hogy mindjárt okádják a tüzet. Megtanulják. Először a sárkány óvodában próbálkoznak, majd pedig az iskolában tökéletesítik tűzokádó képességüket. Hát ez ment nehezen Parázsnak. Társai már röptében sütötték a fácánt ebédre, mikor Parázs még mindig azzal bajlódott, hogy egyszerre jöjjön mindkét orrlyukából a láng. Ennek egyébként legfőbb akadálya az volt, hogy mindig szutyis volt az orra. Állandóan figyelmeztetni kellett, hogy törölje meg. A tűzgyújtás először nem nagyon ment az igaz, ezért csúfolták is eleget. Így kapta a Parázs nevet is, merthogy Ő nem lángon főz csak „parázson”. De a repülés; az igen. Azt nagyon szerette. Meg a súlyemelést. Nem volt nála erősebb a sárkányoviban. Ezzel együtt Parázs egy igen jámbor jótét lélek sárkány volt. Most, hogy már igazi felnőtt, önálló sárkány lett saját barlanggal, ha éppen nem vadászott, a barlangjában vagy előtte heverészett és vakarózott. Szívesen nézelődött. Ilyenkor a barlangja előtti sziklapárkány szélére heveredett, fejét a két mellső lábára hajtotta és így nézte a hegy lábánál lévő város nyüzsgését. Ilyenkor nagyon unatkozott…

Régebben nem volt ideje unatkozni. Minden idejét lekötötte a játék. Nem volt olyan nap, hogy ne játszottak volna valami izgalmasat Pöttyös királyfival, a barátjával. Délelőtt mindig vadászott, majd ebéd után aludt egy kicsit, hogy legyen ereje játszani. Ilyenkor általában a telefoncsörgés ébresztette; Pöttyös telefonált, hogy sürgősen menjen játszani. No, Őt sem kellett biztatni! Azonnal szárnyra kapott és lerepült a város melletti tisztásra, ahol Pöttyös már várta. Itt aztán késő estig játszottak. Mikor mit. Egyszer fogócskáztak, máskor labdáztak. De a legérdekesebb játék a bújócska volt. Ezt akkor játszották miután egy háborús játék közben véletlenül felgyújtották a szénakazlat. Akkor gyorsan el kellet bújni, mert ha a tűzoltók vagy Pöttyös apja megtalálta volna őket, bizony kaptak volna a fenekükre. De úgy elbújtak, hogy még ők maguk sem tudták, hogy hol vannak. Addig lapítottak búvóhelyükön, míg be nem sötétedett.

– Fázom. – bújt közelebb Pöttyös Parázshoz.

– Gyújtsak egy kis tüzet? – kérdezte Parázs.

– Jaj, csak azt ne! A szénaboglya miatt így is kiporolják rajtam a nadrágot, ha haza megyek. Pedig most már haza kéne menni. Elviszel?

– Persze hogy el. – válaszolt Parázs és kicammogott a barlangból. Pöttyös felült a hátára, Parázs nekilendült, és már repültek is. Csendben siklottak a sötétedő égen. Jól látták fentről, hogy a tüzet már eloltották. A tűzoltók és a bámészkodó emberek is hazamentek már. Parázs a palota fölé siklott, és leszállt az udvaron. Elbúcsúztak egymástól, s Parázs már repült is fel a hegyre a barlangjába.

Hát így éltek Ők ketten, mint két jó barát. Nap-nap után csak játszottak, sok-sok csínt elkövettek, sokat nevettek és jól érezték magukat.

Eddig. Mert egyszer csak történt valami. Hogy mi? Azt akkor Parázs sem tudta. Úgy történt, hogy nem történt semmi. Szokás szerint reggel elment vadászni, délben haza jött ebédelni, majd aludt egyet. Azt álmodta, hogy csörög a telefon. Fel is ébredt rá. Fel akarta venni, de valóban csak álmodta, mert a telefon néma volt. Így aztán kicammogott a barlangból, leheveredett szokásos helyére és tovább lustálkodott. Várt. Várta, hogy megcsörrenjen a telefon. és a túlsó végéről beleszóljon kis barátja, hogy: — Hé, te lusta sárkány! Mikor jössz már játszani? De a telefon hallgatott. Parázs tovább várt. Telt múlt az idő, fogyott a délután. Pöttyös nem jelentkezett.

– Mi lehet vele? – tanakodott magában Parázs. – Ilyen még nem volt, hogy ne hívjon. Lehet, hogy megbetegedett? Nem, az nem lehet, hiszen tegnap még semmi baja sem volt. Lehet, hogy rosszaságot csinált az óvodában, mint mikor vizet öntött egyik társa ágyába és mindenki azt hitte, hogy bepisilt és rajta nevettek? Köztünk szólva meg is érdemelte az a gyerek. Csúfolta Pöttyöst. Azt mondta neki, hogy piros pettyes. Hát, ezt ugye már csak nem tűrhette az én barátom. Akkor ezért büntetésből délután nem játszhatott. Az nagyon rossz volt, úgyhogy nem hiszem, hogy megint ilyent csinált volna. Nem hiszem. Ilyet már nem csinál. Legfeljebb a cipőjébe önt vizet. Nincs mit tenni várok.

gy múlt el az egész délután. Lassan este lett, de Pöttyös nem jelentkezett. Az est beálltával Parázs sem tehetett mást, mint lefeküdt aludni s remélte, hogy majd másnap jelentkezik a barátja. De nem jelentkezett. Se másnap, se harmadnap, sem pedig utána. Parázs bele is betegedett annyira aggódott kis barátja miatt. Nem volt kedve semmihez. Már vadászni sem ment, alig evett, egyre csak a telefont bámulta, hátha megszólal. Ö nem hívhatta Pöttyöst, mert azokkal nagy töpszli ujjaival nem tudta benyomkodni a gombokat. Csak felvette a telefont meg letette. De hát eddig ez is elég volt. Arra is gondolt, hogy majd Ő lemegy, de még nem mert. Az óta a tűzeset óta nagyon haragudott rá a széna gazdája, s akár hányszor egyedül látta arra Parázst, mindig megzavarta a vasvillával. Néha sikerült is jól oldalba csapnia, ami ugye nem volt kellemes. Így aztán Parázs jobbnak látta, ha csak Pöttyössel együtt mutatkozik arra fele.

– Csrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr! Csrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr! – hasított bele egyik délután a mélabús csendbe a telefon csörömpölése. Parázs azonnal felugrott ültéből, mint aki parázsba ül. Felvette és belekiabált, hogy:

– Megyek! — és máris csapta volna le és futott volna, ha nem hallotta volna, hogy mit mond valaki a vonal túlsó végén. De hallotta. Először csak a feje kezdett el vörösödni. Utána a szeme is vérben forgott már. Az egyre fokozódó dühtől az orrából is előbukkant egy-két lángnyelv a szutyik közt, míg végül nem bírta már tovább hallgatni, teljes dühével dobbantott a lábával és beleordított a telefonba:

– NEM VESZEK LÓHÚST! — Azzal letette, és magában zsörtölődve ment ki a barlang előtti párkányra.

– Még hogy lóhús! Hogy én vegyek lóhúst. Hát mi vagyok én? Lókupec? Nem! Én sárkány vagyok. SÁR-KÁNY! Egy FÉLELMETES SÁRKÁNY! Egy FÉLELMETES HATALMAS NAGY SÁRKÁNY! Még ilyen kellemetlen alakot, mint ez a lókupec. Na, csak találkozzak vele. Őt fogom megsütni ebédre nem a lovát. Ilyen butaságokkal rabolja az én drága időmet, mikor fontos telefont várok. – Így morfondírozott magában, miközben ismét leheveredett kedvenc helyére és a városi nyüzsgés további tanulmányozására adta fejét.

Nézte-nézte a magasból az embereket, akik innen fentről olyanok voltak mind a hangyák. Jöttek- mentek-intézkedtek, nyüzsögtek és fontoskodtak, egymás lábára tapostak, csak futottak össze-vissza.

– Tényleg. Miért futkároznak ott ezek össze-vissza? Miért nem egy irányba szaladnak? – kérdezte magától nagyon bölcsen Parázs.– Mert az emberek általában egy irányba szaladnak. Például ha látnak valamit, amit eddig még nem láttak. Akkor mind odaszalad (ez ugye egy irányba van), és egymást lökdösve tapossák a földbe azt a valamit, úgyhogy soha nem is fogják meglátni, hogy mi volt az. Össze-vissza csak akkor szaladnak, ha valami baj történik. Pedig akkor kéne még csak mindenkinek egy irányba szaladni és segíteni egymásnak, hogy ne legyen tovább baj. De hát az embereknél ez nem így szokás. - Miután ezt így végig gondolta, megállapította, hogy az emberek igen furcsa teremtmények. Bár Ő maga ezt már régen tudta. Ennek ellenére Ő ilyen fejetlen össze-vissza szaladgálást még nem látott. Ebből aztán Parázs igen bölcsen megállapította magában, hogy valami baj történt. Márpedig ha baj történt, akkor neki menni kell. Ugyanis így szólt a szerződése. Annak idején mikor Parázs kimaradt az iskolából és önálló komoly, majdnem felnőtt sárkány lett, itt talált munkát Morgóciában. A király kiutalta neki ezt a szolgálati barlangot annak fejében, hogy Parázs cserében megvédi a várost minden bajtól, amitől csak tudja. Eddig nem volt semmi baj. Ami volt azt is Parázs csinálta, de hát azok említésre sem méltóak, hiszen a szökőkutat is újjáépítették két hónap alatt, a halastóba is hoztak új halakat, felfejlesztették a tűzoltóságot is, stb, stb. Egyszóval erről nem is érdemes szót ejteni. Most viszont igazi baj van! Elérkezett végre az idő –gondolta Parázs—, hogy viszonozza azt a sok jót, amit eddig Morgócia népétől kapott.

Felállt a párkányon, kihúzta magát, teleszívta a tüdejét levegővel, és fontosságának teljes tudatában sűrű szárnycsapásokkal elindult a város felé, hogy teljesítse kötelességét. Amíg repült, egyre azon töprengett, hogy mi történhetett. Nagyon félt, hogy az ő kis barátjával történt valami. De aztán elhessegette magától ezt a gondolatot, mert már rég nem látta Pöttyöst, és ha vele történt volna valami, akkor nem most kezdtek volna össze-vissza szaladgálni az emberek. Bár az emberek… Ahogy egyre közelebb ért látta, hogy némelyik háznak beszakadt a teteje, bedőlt fala, az utcán itt-ott hatalmas terméskövek hevernek.

– Mi volt itt földrengés? –kérdezte magától. De nem tudott rá felelni, ezért gyorsan repült tovább egyenesen a palota felé, hogy mielőbb lássa nem történt-e valami baj Pöttyössel.

mint a palota fölé ért látta, hogy minden lakója –köztük Pöttyös is– kint van az udvaron és neki integetnek. Nagyon megörült, mert Pöttyösnek láthatóan semmi baja nem volt. Odalavírozta magát és leszállt Pöttyös előtt. Szó nélkül nekiesett; ölelgette, nyalogatta, a hátát lapogatta és forgatta, hogy lássa minden oldalról, hogy nem esett baja. Közben be nem állt a szája.

— Jaj de jó, hogy megvagy! Nincs semmi bajod? Nem vagy beteg? Nem tört el a lábad? Nem…

— Állj! Hagyd abba! Parázs! Állj már le, mert most mindjárt fog eltörni a lábam, ha le nem szállsz róla. – kiabált Pöttyös.

Parázs nagy nehezen megnyugodott, leszállt kis barátja lábáról, felsegítette a földről ahová a hátlapogatás következtében került, kisegítette a szökőkútból az előbb még túl közel ólálkodókat — akiket buzgó forgolódása közben farkával terelt a nem kívánt fürdőbe. Pöttyös felállt, leporolta ruháját, letörölte Parázs nyálát és taknyát az arcáról, majd szigorúan kérdezte:

— Mit csináltál már megint te lókötő?

— Nem vagyok én lókötő. Sőt lókupec sem. Sőt lehet, hogy lókupecet sütök vacsorára, mert most nagyon haragszom rájuk. És…

— Parázs! – szakította félbe Pöttyös – Nem az a kérdés, hogy mit vacsorázol hanem, hogy mit csináltál már megint?

— Mit csináltam? – kérdezte bambán Parázs.

— Nézz körül. mutatott körbe Pöttyös. – Minden fele bedőlt házfalak, beszakadt tetők, szikladarabok.

— Ezt én csináltam? Mikor? Hogyan?

— Hogy mikor? Most! Hogy hogyan? Azt nem tudom, de nagy ordítást hallottunk a hegyről, akkorát, hogy az egész hegy beleremegett és óriási kövek váltak le az oldaláról és gurultak, szálltak lefelé. Több házat összetörtek, itt hevernek szana-szét.

— Nahát. –álmélkodott parázs. – Pedig én csak telefonáltam és nagyon dühös lettem, és kiabáltam, és dobbantottam, és… és… Lehet, hogy nagyon dühös voltam? És ezért túl nagyot kiabáltam és túl nagyot dobbantottam? Akkorát, hogy megremegett a hegy, meglazultak a kövek és legurultak? – kérdezte Parázs inkább magától, mint a körülötte lévőktől. Megfordult, körbenézet és igen büszke érzés fogta el, hogy ez a sok szikla mind-mind egyedül csak az Ő erejéből került ide. De büszkesége csak addig tartott, míg nem találkozott a tekintete Pöttyös haragos nézésével. Akkor újból körbenézett. Most már látta a sok sérült házat, a nagy kárt, amit okozott. Erre már nem volt olyan büszke.

— Nagy bajt okoztál Parázs. – szólt a király. – Hogy miért, vagy hogyan azt majd később elmeséled. Addig legalább tanácskozunk a büntetésedről. Most azonnal fogj hozzá a rendcsináláshoz. Ezeket a hatalmas köveket csak Te tudod felemelni. – Azzal a király és kísérete sarkon fordult és a palota felé vette az irányt, az emberek szétszéledtek.

Folytatása következik!