2. rész

Parázs egyedül maradt a téren. Először is szétnézett, hogy hol is kezdje a rendcsinálást. Úgy döntött ott kezdi ahol éppen áll. Így is tett. Felkapta a mellette levő követ –ami mellesleg akkora volt, mint egy szekér— és úgy elhajította, hogy csak úgy süvített a levegőben. Valahol a várfalon kívül ért földet egy mezőn. Így dobálta a sziklákat, egyiket a másik után utcáról utcára, házról házra haladva. De közben igen szomorú volt, hogy kis barátja otthagyta őt. Meg sem kérdezte, hogy mi újság, nem beteg-e. Pedig neki mennyire hiányzott már Pöttyös. Szinte belebetegedett. Ezért is történt ez az egész baleset. Majd el is mondja neki. Így morfondírozott magában miközben megtisztította a várost a kövektől. Mire végzett be is sötétedett. Visszament a palotához, bement az udvarra és bekopogott az ajtón. A palotába nem bírt bemenni, mert nem fért be az ajtón.

A kopogásra kijött a király, a főtanácsos, a fővezér, az alvezér, a kincstárnok, de Pöttyöst nem látta, pedig Ő leginkább vele akart volna beszélni. A király megszólalt:

— Parázs! Gondolom, belátod, hogy az elmúlt egy évben –mióta itt vagy— igen sok galibát okoztál. Mi szeretünk téged, mert egyébként igen derék sárkány vagy, de úgy gondoljuk, hogy mégsem vagy még ELÉGGÉ sárkány. Egy igazi komoly sárkány nem lehet ilyen szeleburdi. Ezért úgy határoztunk a tanáccsal –és itt a körülötte álló karót nyeltekre mutatott—, hogy elküldünk téged egy sárkány továbbképző iskolába.

— És az az iskola hol van? És soká fog tartani, és muszáj, és egyedül? – kérdezte Parázs.

— A szomszéd királyságban van és addig tart, míg ki nem járod. És muszáj, és egyedül. Most pedig mond el légy szíves, hogy hogyan történ ez az egész.

arázs hozzáfogott és elmesélte, hogy már régen látta Pöttyöst, és mert nem tudta, hogy mi történt vele nagyon ideges volt. Állandóan a telefont leste, hogy mikor hívja már, de Pöttyös nem hívta. Ő egyre szomorúbb lett és már bele is betegedett. Akkor hívta a lókupec. És Ő dühös lett, merthogy a lókupec lefoglalja a vonalat és esetleg Pöttyös pont akkor hívná, és Ő nem tudná fogadni. Ezért kiáltott és dobbantott akkorát, hogy még a hegy is beleremegett.

A király nézte Parázst és egész megesett rajta szíve. Ez a Parázs egy nagyon jó sárkány –gondolta magában— ilyen jó barát kéne mindenkinek.

— Várj egy kicsit! – mondta, s kíséretével együtt visszament a palotába.

Kisvártatva megjelent Pöttyös. Felnézett Parázsra, de a tekintete már nem volt haragos. Parázs felemelte magához és szeretettel nézte.

— Apám elmondta mi történt, most én is elmondom, hogy miért nem hívtalak játszani. Úgy kezdődött, hogy egyik nap mire hazajöttem az óvodából a palotába bevezették a kábeltévét. Ház az valami csodálatos dolog, Parázs. Sok-sok csatorna van benne, sok-sok gyerek csatorna. Sok-sok rajzfilm. A rajzfilmeket nagyon megszerettem. És egész nap lehet nézni.

— Értem, — mondta Parázs – de mi az a kábeltévé? És abba a sok csatornába mindben folyik a víz. És hová folyik? És mi az a rajzfilm. És ha egész nap nézed, akkor mikor játszunk? És akkor most már a rajzfilmek a barátaid? Most már őket szereted?

Pöttyös szótlanul nézte Parázs nagy barna szomorú szemeit. Gondolkodott mit is válaszoljon. Mi az a tévé? Nem érdekes. Hogy hány csatorna van? Nem mindegy? Hogy sok rajzfilm van? Hát az jó! Még hogy a rajzfilmek a barátai? Ki hallott már ilyet! Nekem Parázs a barátom! Miután ezt határozottan eldöntötte megában, csak ennyit válaszolt Parázsnak:

— Kedves Parázs! Nagyon szeretlek és Te vagy az egyetlen barátom. És ezt semmi kincsért nem adnám. És most kérlek, ne haragudj rám, hogy egy kicsit megfeledkeztem erről! Ígérem, hogy ez többet nem fog előfordulni. Egyébként is unom már az egészet. Mindig ugyan azok a filmek vannak. Hiányzik már a labda, a fogócska, a bújócska, és hiányoztál Te is. Holnaptól újra a régi lesz minden.

— Ajaj! Az nem megy. – mondta Parázs. Sajnos elküldtek fősárkány képzőbe. – De azért köszönöm  amit mondtál, s ha majd visszaértem az iskolából játszunk. Nagyon-nagyon sokat játszunk. De ha akarsz azért néha rajzfilmet is nézhetsz, csak nem egész nap, mert azt én nem bírom ki.

Parázs megnyugodott, Pöttyös is újra mosolygott, vidámak voltak, mint régen. Még tréfálkoztak egymással egy kicsit, majd elbúcsúztak, mert Parázsra hosszú út várt másnap reggel. Búcsúzóul megígérte Pöttyösnek, hogy minden map, vagy ha nem is minden nap, de legalább minden héten ír neki egy levelet. Azzal felszállt, a levegőből még visszaintett, majd eltűnt a magasban.

Parázs szomorúan és egyben izgatottan érkezett haza barlangjába. Szomorú volt, mert el kell mennie, s izgatott volt mert el kell mennie. Még soha nem járt a királyságon kívül, bár egyszer már majdnem. Vajon milyen lehet egy másik királyság? Ott is ilyen kedvesek az emberek? És milyen lesz a sok sárkánnyal együtt élni.
- Biztos jó lesz. - nyugtatta meg magát. - Vagyis remélem, hogy jó lesz. Na, most pedig csomagolok!
Előkereste hátizsákját az ágyalól, -úgy emlékezett, hogy legutóbb odadobta- szerencsére meg is találta. És mivel Parázs nem a rendszeretetéről és takarosságáról volt híres elég lassan ment a csomagolás. Mire mindent összeszedett amiről úgygondolta, hogy szüksége lesz rá, már javában besötétedett.
-De megéheztem! Vacsorázni kéne! - azzal kinyitotta hűtőszekrény ajtaját, majd hosszas tipródás után úgy döntött, hogy legjobb lesz ha mindent megeszik, elvégre holnap elutazik és nem hagyhatja itt ezt a sok kaját.

Folytatása következik!

1. rész

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy város. Úgy hívták, hogy Morgóca. Az utcákon csak úgy nyüzsögtek az emberek, mindegyik sietet a saját dolgára. Morgóca nagyon takaros kis város volt, kövezett utcákkal, színesre festett kis házakkal, a városfalon kívül szép nagy erdőkkel. Az egyik ilyen erdő közepéből emelkedett ki egy hatalmas nagy égig érő hegy. Sziklafalai oly meredekek voltak, hogy ember azt meg nem mászhatta. Ebben a takaros kis városban élt Pöttyös, Morgócia ország ifjú királyfia. Azért hívták Pöttyösnek, mert olyan szeplős volt, mint egy pulykatojás. Az égig érő hegynek a tetején pedig élt egy sárkány, kinek pedig Parázs volt a becsületes neve. Öt azért hívták Parázsnak, mert még kiskorában mikor még a sárkánytojáshéj is az ülepén volt tán, sok baja adódott a tűzgyújtással. Tudva levő, hogy a tűzokádó sárkányok sem úgy születnek, hogy mindjárt okádják a tüzet. Megtanulják. Először a sárkány óvodában próbálkoznak, majd pedig az iskolában tökéletesítik tűzokádó képességüket. Hát ez ment nehezen Parázsnak. Társai már röptében sütötték a fácánt ebédre, mikor Parázs még mindig azzal bajlódott, hogy egyszerre jöjjön mindkét orrlyukából a láng. Ennek egyébként legfőbb akadálya az volt, hogy mindig szutyis volt az orra. Állandóan figyelmeztetni kellett, hogy törölje meg. A tűzgyújtás először nem nagyon ment az igaz, ezért csúfolták is eleget. Így kapta a Parázs nevet is, merthogy Ő nem lángon főz csak „parázson”. De a repülés; az igen. Azt nagyon szerette. Meg a súlyemelést. Nem volt nála erősebb a sárkányoviban. Ezzel együtt Parázs egy igen jámbor jótét lélek sárkány volt. Most, hogy már igazi felnőtt, önálló sárkány lett saját barlanggal, ha éppen nem vadászott, a barlangjában vagy előtte heverészett és vakarózott. Szívesen nézelődött. Ilyenkor a barlangja előtti sziklapárkány szélére heveredett, fejét a két mellső lábára hajtotta és így nézte a hegy lábánál lévő város nyüzsgését. Ilyenkor nagyon unatkozott…

Régebben nem volt ideje unatkozni. Minden idejét lekötötte a játék. Nem volt olyan nap, hogy ne játszottak volna valami izgalmasat Pöttyös királyfival, a barátjával. Délelőtt mindig vadászott, majd ebéd után aludt egy kicsit, hogy legyen ereje játszani. Ilyenkor általában a telefoncsörgés ébresztette; Pöttyös telefonált, hogy sürgősen menjen játszani. No, Őt sem kellett biztatni! Azonnal szárnyra kapott és lerepült a város melletti tisztásra, ahol Pöttyös már várta. Itt aztán késő estig játszottak. Mikor mit. Egyszer fogócskáztak, máskor labdáztak. De a legérdekesebb játék a bújócska volt. Ezt akkor játszották miután egy háborús játék közben véletlenül felgyújtották a szénakazlat. Akkor gyorsan el kellet bújni, mert ha a tűzoltók vagy Pöttyös apja megtalálta volna őket, bizony kaptak volna a fenekükre. De úgy elbújtak, hogy még ők maguk sem tudták, hogy hol vannak. Addig lapítottak búvóhelyükön, míg be nem sötétedett.

– Fázom. – bújt közelebb Pöttyös Parázshoz.

– Gyújtsak egy kis tüzet? – kérdezte Parázs.

– Jaj, csak azt ne! A szénaboglya miatt így is kiporolják rajtam a nadrágot, ha haza megyek. Pedig most már haza kéne menni. Elviszel?

– Persze hogy el. – válaszolt Parázs és kicammogott a barlangból. Pöttyös felült a hátára, Parázs nekilendült, és már repültek is. Csendben siklottak a sötétedő égen. Jól látták fentről, hogy a tüzet már eloltották. A tűzoltók és a bámészkodó emberek is hazamentek már. Parázs a palota fölé siklott, és leszállt az udvaron. Elbúcsúztak egymástól, s Parázs már repült is fel a hegyre a barlangjába.

Hát így éltek Ők ketten, mint két jó barát. Nap-nap után csak játszottak, sok-sok csínt elkövettek, sokat nevettek és jól érezték magukat.

Eddig. Mert egyszer csak történt valami. Hogy mi? Azt akkor Parázs sem tudta. Úgy történt, hogy nem történt semmi. Szokás szerint reggel elment vadászni, délben haza jött ebédelni, majd aludt egyet. Azt álmodta, hogy csörög a telefon. Fel is ébredt rá. Fel akarta venni, de valóban csak álmodta, mert a telefon néma volt. Így aztán kicammogott a barlangból, leheveredett szokásos helyére és tovább lustálkodott. Várt. Várta, hogy megcsörrenjen a telefon. és a túlsó végéről beleszóljon kis barátja, hogy: — Hé, te lusta sárkány! Mikor jössz már játszani? De a telefon hallgatott. Parázs tovább várt. Telt múlt az idő, fogyott a délután. Pöttyös nem jelentkezett.

– Mi lehet vele? – tanakodott magában Parázs. – Ilyen még nem volt, hogy ne hívjon. Lehet, hogy megbetegedett? Nem, az nem lehet, hiszen tegnap még semmi baja sem volt. Lehet, hogy rosszaságot csinált az óvodában, mint mikor vizet öntött egyik társa ágyába és mindenki azt hitte, hogy bepisilt és rajta nevettek? Köztünk szólva meg is érdemelte az a gyerek. Csúfolta Pöttyöst. Azt mondta neki, hogy piros pettyes. Hát, ezt ugye már csak nem tűrhette az én barátom. Akkor ezért büntetésből délután nem játszhatott. Az nagyon rossz volt, úgyhogy nem hiszem, hogy megint ilyent csinált volna. Nem hiszem. Ilyet már nem csinál. Legfeljebb a cipőjébe önt vizet. Nincs mit tenni várok.

gy múlt el az egész délután. Lassan este lett, de Pöttyös nem jelentkezett. Az est beálltával Parázs sem tehetett mást, mint lefeküdt aludni s remélte, hogy majd másnap jelentkezik a barátja. De nem jelentkezett. Se másnap, se harmadnap, sem pedig utána. Parázs bele is betegedett annyira aggódott kis barátja miatt. Nem volt kedve semmihez. Már vadászni sem ment, alig evett, egyre csak a telefont bámulta, hátha megszólal. Ö nem hívhatta Pöttyöst, mert azokkal nagy töpszli ujjaival nem tudta benyomkodni a gombokat. Csak felvette a telefont meg letette. De hát eddig ez is elég volt. Arra is gondolt, hogy majd Ő lemegy, de még nem mert. Az óta a tűzeset óta nagyon haragudott rá a széna gazdája, s akár hányszor egyedül látta arra Parázst, mindig megzavarta a vasvillával. Néha sikerült is jól oldalba csapnia, ami ugye nem volt kellemes. Így aztán Parázs jobbnak látta, ha csak Pöttyössel együtt mutatkozik arra fele.

– Csrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr! Csrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr! – hasított bele egyik délután a mélabús csendbe a telefon csörömpölése. Parázs azonnal felugrott ültéből, mint aki parázsba ül. Felvette és belekiabált, hogy:

– Megyek! — és máris csapta volna le és futott volna, ha nem hallotta volna, hogy mit mond valaki a vonal túlsó végén. De hallotta. Először csak a feje kezdett el vörösödni. Utána a szeme is vérben forgott már. Az egyre fokozódó dühtől az orrából is előbukkant egy-két lángnyelv a szutyik közt, míg végül nem bírta már tovább hallgatni, teljes dühével dobbantott a lábával és beleordított a telefonba:

– NEM VESZEK LÓHÚST! — Azzal letette, és magában zsörtölődve ment ki a barlang előtti párkányra.

– Még hogy lóhús! Hogy én vegyek lóhúst. Hát mi vagyok én? Lókupec? Nem! Én sárkány vagyok. SÁR-KÁNY! Egy FÉLELMETES SÁRKÁNY! Egy FÉLELMETES HATALMAS NAGY SÁRKÁNY! Még ilyen kellemetlen alakot, mint ez a lókupec. Na, csak találkozzak vele. Őt fogom megsütni ebédre nem a lovát. Ilyen butaságokkal rabolja az én drága időmet, mikor fontos telefont várok. – Így morfondírozott magában, miközben ismét leheveredett kedvenc helyére és a városi nyüzsgés további tanulmányozására adta fejét.

Nézte-nézte a magasból az embereket, akik innen fentről olyanok voltak mind a hangyák. Jöttek- mentek-intézkedtek, nyüzsögtek és fontoskodtak, egymás lábára tapostak, csak futottak össze-vissza.

– Tényleg. Miért futkároznak ott ezek össze-vissza? Miért nem egy irányba szaladnak? – kérdezte magától nagyon bölcsen Parázs.– Mert az emberek általában egy irányba szaladnak. Például ha látnak valamit, amit eddig még nem láttak. Akkor mind odaszalad (ez ugye egy irányba van), és egymást lökdösve tapossák a földbe azt a valamit, úgyhogy soha nem is fogják meglátni, hogy mi volt az. Össze-vissza csak akkor szaladnak, ha valami baj történik. Pedig akkor kéne még csak mindenkinek egy irányba szaladni és segíteni egymásnak, hogy ne legyen tovább baj. De hát az embereknél ez nem így szokás. - Miután ezt így végig gondolta, megállapította, hogy az emberek igen furcsa teremtmények. Bár Ő maga ezt már régen tudta. Ennek ellenére Ő ilyen fejetlen össze-vissza szaladgálást még nem látott. Ebből aztán Parázs igen bölcsen megállapította magában, hogy valami baj történt. Márpedig ha baj történt, akkor neki menni kell. Ugyanis így szólt a szerződése. Annak idején mikor Parázs kimaradt az iskolából és önálló komoly, majdnem felnőtt sárkány lett, itt talált munkát Morgóciában. A király kiutalta neki ezt a szolgálati barlangot annak fejében, hogy Parázs cserében megvédi a várost minden bajtól, amitől csak tudja. Eddig nem volt semmi baj. Ami volt azt is Parázs csinálta, de hát azok említésre sem méltóak, hiszen a szökőkutat is újjáépítették két hónap alatt, a halastóba is hoztak új halakat, felfejlesztették a tűzoltóságot is, stb, stb. Egyszóval erről nem is érdemes szót ejteni. Most viszont igazi baj van! Elérkezett végre az idő –gondolta Parázs—, hogy viszonozza azt a sok jót, amit eddig Morgócia népétől kapott.

Felállt a párkányon, kihúzta magát, teleszívta a tüdejét levegővel, és fontosságának teljes tudatában sűrű szárnycsapásokkal elindult a város felé, hogy teljesítse kötelességét. Amíg repült, egyre azon töprengett, hogy mi történhetett. Nagyon félt, hogy az ő kis barátjával történt valami. De aztán elhessegette magától ezt a gondolatot, mert már rég nem látta Pöttyöst, és ha vele történt volna valami, akkor nem most kezdtek volna össze-vissza szaladgálni az emberek. Bár az emberek… Ahogy egyre közelebb ért látta, hogy némelyik háznak beszakadt a teteje, bedőlt fala, az utcán itt-ott hatalmas terméskövek hevernek.

– Mi volt itt földrengés? –kérdezte magától. De nem tudott rá felelni, ezért gyorsan repült tovább egyenesen a palota felé, hogy mielőbb lássa nem történt-e valami baj Pöttyössel.

mint a palota fölé ért látta, hogy minden lakója –köztük Pöttyös is– kint van az udvaron és neki integetnek. Nagyon megörült, mert Pöttyösnek láthatóan semmi baja nem volt. Odalavírozta magát és leszállt Pöttyös előtt. Szó nélkül nekiesett; ölelgette, nyalogatta, a hátát lapogatta és forgatta, hogy lássa minden oldalról, hogy nem esett baja. Közben be nem állt a szája.

— Jaj de jó, hogy megvagy! Nincs semmi bajod? Nem vagy beteg? Nem tört el a lábad? Nem…

— Állj! Hagyd abba! Parázs! Állj már le, mert most mindjárt fog eltörni a lábam, ha le nem szállsz róla. – kiabált Pöttyös.

Parázs nagy nehezen megnyugodott, leszállt kis barátja lábáról, felsegítette a földről ahová a hátlapogatás következtében került, kisegítette a szökőkútból az előbb még túl közel ólálkodókat — akiket buzgó forgolódása közben farkával terelt a nem kívánt fürdőbe. Pöttyös felállt, leporolta ruháját, letörölte Parázs nyálát és taknyát az arcáról, majd szigorúan kérdezte:

— Mit csináltál már megint te lókötő?

— Nem vagyok én lókötő. Sőt lókupec sem. Sőt lehet, hogy lókupecet sütök vacsorára, mert most nagyon haragszom rájuk. És…

— Parázs! – szakította félbe Pöttyös – Nem az a kérdés, hogy mit vacsorázol hanem, hogy mit csináltál már megint?

— Mit csináltam? – kérdezte bambán Parázs.

— Nézz körül. mutatott körbe Pöttyös. – Minden fele bedőlt házfalak, beszakadt tetők, szikladarabok.

— Ezt én csináltam? Mikor? Hogyan?

— Hogy mikor? Most! Hogy hogyan? Azt nem tudom, de nagy ordítást hallottunk a hegyről, akkorát, hogy az egész hegy beleremegett és óriási kövek váltak le az oldaláról és gurultak, szálltak lefelé. Több házat összetörtek, itt hevernek szana-szét.

— Nahát. –álmélkodott parázs. – Pedig én csak telefonáltam és nagyon dühös lettem, és kiabáltam, és dobbantottam, és… és… Lehet, hogy nagyon dühös voltam? És ezért túl nagyot kiabáltam és túl nagyot dobbantottam? Akkorát, hogy megremegett a hegy, meglazultak a kövek és legurultak? – kérdezte Parázs inkább magától, mint a körülötte lévőktől. Megfordult, körbenézet és igen büszke érzés fogta el, hogy ez a sok szikla mind-mind egyedül csak az Ő erejéből került ide. De büszkesége csak addig tartott, míg nem találkozott a tekintete Pöttyös haragos nézésével. Akkor újból körbenézett. Most már látta a sok sérült házat, a nagy kárt, amit okozott. Erre már nem volt olyan büszke.

— Nagy bajt okoztál Parázs. – szólt a király. – Hogy miért, vagy hogyan azt majd később elmeséled. Addig legalább tanácskozunk a büntetésedről. Most azonnal fogj hozzá a rendcsináláshoz. Ezeket a hatalmas köveket csak Te tudod felemelni. – Azzal a király és kísérete sarkon fordult és a palota felé vette az irányt, az emberek szétszéledtek.

Folytatása következik!

Kedves Gyerekek!

Novenber 19-én voltam 8 éves. A születésnapomra kaptam egy POWER MINERS-t. Mamával sokat mesélünk együtt, azóta amióta tudok beszélni. Erről a játékról eszembe jutott egy történet, leírom Nektek. Ha eszetekbe jut róla valami érdekes Ti is írjátok le!  Sziasztok! Matyika  
 Most rajzolok egy képet róla, rajzoljatok Ti is!

A földrengés szörnyekkel

Egyszer azt észlelték a tudósok, hogy hatalmas földrengés várható. Lement hét bátor ember a föld alá, és csak fúrtak és fúrtak tíz napig. Majd leértek egy különös barlangba ,ott találtak sok-sok kristályt .Ekkor megváltoztatták a nevüket  Powerminersnek. Ahogy a kristályt kihúzták a falból,  kiugrott onnan egy, egy, egy sose találjátok ki, hogy mi.  Majd megtudjátok ha  elolvassátok a következő részt!  Viszlát!.                                                            

Pamacs

Egy napon a kis pónik és Cili úgy belemerültek a játékba, hogy észre sem vették, hogy új lakók érkeznek éppen a rétre. Először Peti hallotta meg a halk-vau! vau!-t. Kíváncsian fordította fejét a halk hangocska irányába, és megpillantott egy kis fekete szőrcsomót.Olyan volt, mint egy pamutgombolyag, csak éppen ugatott és gurult feléjük. A többiek is meghallották mikor közelebb ért és boldogan nyihaháztak, mert mulatságos látvány volt, de annál  édesebb. Bátran körbeszaladt a pónik körül. Mindenkit megszaglászott és úgy csaholt mintha abba sem akarná hagyni. Végre bemutatkozott-Vak! Vak!-Pamacs vagyok, de jó, hogy ti is itt laktok, így nem fogok unatkozni!
 A pónik is sorra megmondták a nevüket, de mintha valaki hiányzott volna! Sejthetitek! Ahogy Cilicica meghallotta az ugatást azon nyomban felpattant Rózsika hátára és úgy belebújt a sörényébe, hogy  alig találták meg. Nézd Cili, hiszen még kölyök és olyan barátságos! Hiába nyugtatták, csalogatták, csak Rózsika hátán érezte magát biztonságban, oda előmerészkedett, onnan fújt a kutyus felé. Vak!-ne félj tőlem, volt már cicabarátom, nem foglak bántani-mondta Pamacs Cilinek. Ne butáskodj, inkább bújocskázzunk- mondták a pónik. Tomi lett a hunyó, a többiek elbújtak. Cili, bár látta, hogy csakugyan szelíd és barátságos Pamacs, biztosabbnak látta jól elbújni. Felmászott az erdő szélén álló legmagasabb fa legfelső ágára. Tomi megtalált hamar mindenkit, bár Pamacs olyan apró volt, hogy nehezen vette észre a kökénybokorban. Cilit azonban nem látta sehol, hiába kereste. Segítettek neki a többiek is, végül Pamacs jó szimata mutatta meg hová bújt. A kis kutyus vidáman csaholt a nagy tölgyfa alatt, ugrált fel a törzsére-Vauu! megvagy Cili, ugatta. Mostmár tényleg nyugodj meg!-mondták neki a pónik, mi is itt vagyunk. Végül a hófehér cica és a fekete kutyus nagyon jó barátok lettek, egy tányérból lefetyelték a tejet, és ebéd után összebújva  aludtak az illatos fűben.

Kedves Szülők, és Nagyszülők! Kedves Gyerekek!

Ezek a mesék az Unokáimról szólnak az Unokáimnak. A szereplőket minden meséhez ők választják, sokszor az esmények is a kívánságaik szerint alakulnak.
Kedves Gyerekek!
Ha valamelyik mesealak, vagy történet tetszett, rajzoljátok le, és ha a Szüleitek megengedik a fényképetekkel együtt is feltehetitek, hogy a pajtásaitok is láthassák.
Jó mesehallgatást, olvasást, és rajzolást kívánok! Angimama

A pónik és az új lakó!

A réten vidáman zajlott az élet, a kis pónik fáradhatatlanul játszottak reggeltől estig. Rózsika és Pille megtanultak virágból szép fejdíszeket fonni. Szerették a pipacsot, a szarkalábat, és az illatos kamillát. Peti és Tomi összebarátkoztak az őzikékkel, együtt legelésztek. Szívesen hallgatták az erdőről szóló meséiket, jót mulattak azon, hogy a bagoly nappal alszik nem éjszaka. Tettszett nekik a kis süni története, aki jól megszurkálta a róka orrát, amikor meg akarta enni. 

Egy reggel arra ébredtek, hogy új család költözött a rétre, egy cicacsalád. Örültek, hogy új játszópajtásuk lesz, és reggeli után szaladtak egyenesen az  házikóhoz, hogy felderítsék van e kicsinyük a jövevényeknek. Legnagyobb örömükre az ablakban megláttak egy édes kiscicát. Hófehér szőrű kis cicalányt. Boldogan köszöntötték, és sorban bemutatkoztak neki. A cicalány azonban kényeskedve elfordította a fejét-Mnyáá!-mondta morcosan. A pónik szomorúan megfordultak és elballagtak. Nem búsultak sokáig, vidáman fogocskáztak hamarosan, és nagyokat nyerítettek. A cicalány az ablakból nézte őket, előbb kíváncsian, aztán egyre féltékenyebben. Anyukája látta, igazából szeretne ő is kint játszani, de nem szólt neki. Eltelt egy nap, kettő, harmadik nap aztán a cicus nem bírta tovább. Leugrott az ablakról és rohant a pónikhoz. Miáu!- Miáú!-nyávogott esdekelve. Cili vagyok, ne haragudjatok amiért olyan barátságtalan voltam! Nagyon szeretnék a barátotok lenni, ugye megengeditek? Hát persze!-felelték egyszerre a pónik. Gyere fogocskázz velünk!-mondta Tomi. De én nem tudok olyan gyorsan futni mint ti!-szorodott el Cili. Pattanj a hátamra, és kapaszkodj erősen a sörényembe!- mondta neki Rózsika. Cilinek nem kelett kétszer mondani, már fönn is termett és kapaszkodott Rózsika dús sörényébe. Anyukája boldogan nézte az ablakból, örült neki, hogy  nem fog unatkozni többet Cilikéje, mert vannak már barátai.

A következő új lakó Pamacs lesz, a bolyhos kiskutya.

A rózsaszín póni

Volt egyszer egy selymes fűfü rét. Rengeteg mezei virág illatozott rajta tavasztól őszig. Vidám nyuszikák ugrándoztak vakondtúrástól- vakondtúrásig.Pillangók röpködtek, méhecskék zümmögtek virágport gyüjtögetve.A rét körül magas fák nőttek, ágaikon fészkeltek a kismadarak,  éneküktől hangos volt az erdő.Mélyén rókák, medvék, farkasok éltek, szélén pedig őzikék. A réten lakott egy pónicsalád, egy kislányuk volt Rózsika. Gyönyörű rózsaszínű fényes szőre volt, hosszú sörénye, földig érő farka. Nagyon szeretett a réten lakni. Gyönyörködve hallgatta a kismadarak énekét, élvezte a virágok illatát. Reggelente köszöntötte a nyuszikákat, süniket, igazából azonban unatkozott, hiányzott neki egy igazi barát. Ne búsulj Rózsika, mondta neki az anyukája, olyan szép ez a rét, egyszer biztos ideköltözik valaki.Egy reggel megtörtént a csoda. Rózsika nagy zsivajra ébredt. Kinézett az ablakon, és örömmel látta, új pónicsalád költözött a rétre. Nem egy, de három kiscsikó fickándozott a reggeli napsütésben pillangók után futva. Rózsika már szaladt is boldogan feléjük, már messziről kiabálva.. Sziasztok, Rózsika vagyok ti kik vagytok? A három kiscsikó megállt, és barátságosan üdvözölték Rózsikát majd sorra bemutatkoztak.Pille vagyok, mondta a kislány. Tomi vagyok, Peti vagyok, mondták a kisfiúk.Leszel a barátunk? Persze!-mondta Rózsika, hiszen alig vártam már, hogy ne legyek egyedül. Gyertek bemutatom nektek a rétet, én már ismerem minden virágát. Az erdő mélyére azonban nem mehettek, csak a szélére. Sok szeder, szamóca, csipkebogyó terem itt. Ha pedig megszomjaztok, a patak is itt folyik a nagy tölgyfa alatt, friss hideg vize van.

Ettől kezdve jó barátok lettek, minden nap reggeltől estig legelésztek, szaladgáltak, bújocskáztak. Rózsika volt a leggyorsabb, szélnél sebesebben vágtatott, utól nem érték. A bújocskában Tomi volt a legügyesebb.
Egy alkalommal úgy elbújt, hogy sehol nem találták. Benéztek minden bokorba az erdő szélén, minden fa mögé, de nem látták. Füleltek erősen hátha észreveszik ha megmozdul és megzizzen alatta a falevél, de nem halottak semmit.
Nem adták fel, kőrbe-kőrbe jártak, figyeltek erősen. Rövidesen Pille észrevette, hogy egy hatalmas gesztenyefa felett hangosan csiripelve röpködnek a kismadarak, mintha megzavarták volna őket. Óvatosan odasettenkedtek, de még mindíg nem látták Tomit. Kőrbejárták a nagy fát, és Rózsika észrevett egy odut az oldalán, de akkorát, hogy abban csak egy medve lakhatott. Óvatosan belenézett, az alján nem más kucorgott, mint a régóta keresett Tomi. Megvagy! -kiáltotta vidáman. Jót kacagtak mindnyájan, és szaladtak a patakhoz, mert nagyon megszomjaztak a sok játéktól. Boldogan teltek a napjaik, és izgatottan találgatták, vajon költöznek-e új lakók a rétre.

Ez a mese Lilikéi, aki legjobban a lovocskákat szereti. Kívánságára a mese folytatódott, az új szereplőt Ő választotta.

Az űrsárkány

Élt egyszer a földön egy sárkány, aki pici korától kezdve nagyon kíváncsi volt. Anyukája és Apukája alig győzött válaszolni a kérdéseire. Miért? Mi ez? Mi az?- kérdezte megállás nélkül. Mikor pedig nagyobb lett azt kérdezgette, - hogy működik? Okos is lett mire megnőtt, már nem volt elég neki amit a Földről megtudhat.   Berepülte minden zegét-zugát, újat nem talált, de még mindíg többet akart tudni. Ezért egyszer elindult a világűrbe,repült repült a végtelenbe. Ha kék bolygót látott, ott leszállt, barátokat keresett. Nem volt azonban szerencséje, vagy nagyon apró lényeket talált, akik megijedtek tőle, vagy olyan hatalmasakat, hogy ő ijedt meg.Mikor már nagyon elfáradt elhatározta, hogy a következő bolygón megpihen. Talált is egy érdekes helyet hamarosan.  Tenger borította mindenütt, csak az északi és a déli  sarkokon volt szárazföld. Az északi részt választotta, mert ott fák is voltak, míg a déli sarkon csak homok volt ameddig a szeme ellátott. Teljesen lakatlannak látszott a bolygó, és elszomorodott, hogy itt sem talál barátot.Itt aztán ennivaló sem akadt elég, hiszen főleg a húst szerette.Többször elrepült a déli sarok felett, de ott sem találkozott senkivel, csak furcsa nyomokat látott néha, ha korán reggel repült arra. Úgy fújt azonban mindíg a szél, hogy rögtön eltüntette azokat Fogalma sem volt, hogy egy sárkánygyík lakik a homok alatt, aki csak reggelente mászott elő, amikor elment a tenger partjára inni.Utána sietett vissza a fészkébe, mert éppen a tojásait melengette, alig várta, hogy első kicsinyei kikeljenek.Egy nap amikor a sárkánygyík inni ment hatalmas szélvihar kerekedett, és kitakarta a tojásokat. Pont akkor repült arra az Űrsárkány észre is vette egyből a finom falatokat. Odarepült felkapott egyet, és már szállt is szélnél sebesebben, boldogan, hogy végre jóllakik. Elhatározta tojásrántottát süt a méretes tojásból, még a nyála is kicsordult a gondolatától. Hanem a tojásból egyszer csak halk kopogtatás hallattszott. Úgy meglepődött, majdnem leejtette. A kopogtatás egyre erősödött és hamarosan előbújt a tojásból egy kis sárkánygyík. Olyan édes volt, és amikor azt mondta mama-mama az Űrsárkány magához ölelte, az éhségét azon nyomban elfelejtette. Visszafordult a déli sark felé, kíváncsi volt a többi tojásra is. Már messziről látta a sárkánygyik mamát. Sírva kaparta a homokot, kereste az eltünt tojását, miután a többit gondosan betakargatta.Az Űrsárkány leszállt elé, óvatosan odanyújtotta neki a kicsinyét. Bocsáss meg, mondta neki. Segíthetek amíg a testvérei kibújnak? Olyan egyedül vagyok. Eddig én is egyedül éltem-mondta  a sárkánygyík, alig vártam, hogy megszülessenek a kicsinyeim, de mostmár tudom ők sem találnak itt barátot.Tudod mit?- töprengett az Űrsárkány. Gyere velem a Földre, ott élnek testvéreid. De én nem tudok repülni!- keseredett el a sárkánygyík. Egyet se búsulj! Ha megerősödnek a kicsinyeid a hátamraveszlek titeket, és meg sem állunk a Földig,ragyogott az Űrsárkány szeme az örömtől. Úgy is lett. Szerencsésen megérkeztek, a földi sárkánygyíkok örömmel befogadták a messziről jött testvéreiket. Az Űrsárkány   pedig örökre a barátjuk maradt, és amikor éppen a Földön volt meglátogatta őket.

A Varázssárkány

Élt egyszer egy sárkány, a varázshegy belsejében lakott, egy titkos barlangban, amelyhez egy labirintus vezetett. Ez a hegy egy hatalmas kőszikla volt, körülette sűrű sötét erdő, sárkányok lakták és sárkánygyíkok. Fekete erdőnek hívták, a lakói nevezték így, mert rettegtek a hegy belsejében lakó varázssárkánytól, pedig még senki nem látta. Nem is tudták, hogy a varázssárkány csak jó varázslatokra képes, mert igazából szelíd, jólelekű, egyedül él és emiatt unatkozik és szomorú. A varázsgömbjén keresztül nézte ahogy az erdőlakók játszanak, versenyeznek egymással. Különösen egy huszonegyfejű kissárkány tetszett neki, mert ő volt a legbátrabb, leggyorsab, az egész erdőben. Kicsit irígyelte is őt, nagyon szeretett volna megismerkedni vele. Egy nap ez a bátor kis sárkány megelégelte, hogy az erdőlakók állandóan rettegnek, még a madarak sem mertek magasra repűlni, hangosan énekelni. Elhatározta hát, hogy legyőzi ha addig él is. Elindult hát, repült egy hétig, kettőig, de nem talált bejáratot a hegy belsejébe, merthogy titkos volt. .De nem adta fel, repült egyre magasabbra, már nagyon éhes volt, a szárnyát alig tudta felemelni, amikor a hegy csúcsán megpillantott egy barlangot. Bátran berepült és végre leülhetett pihenni. Örömmel látta, hogy a hegy belsejébe vezet egy kanyargós folyosó, amelyből halk morajlás hallattszott. Fülelt mind a negyvenkét fülével, és elindult a hang irányába. Ment, ment napokig a morajló hangot egyre közelebbről, egyre hangosabban hallotta, és már halvány fényt is látott az algút végén. Hanem amikor odaért végtelen mélységban láva izott , a barlang pedig a túlsó partján folytatódott. A hang amit halott már nem morajlás volt, hanem kellemes énekszó. Olyan szépen szólt, hogy nem sokat gondolkodott, átugrotta az izzó forróságot, és rohant tovább a hang irányába. Hamarosan egy gyönyörű hatalmas cseppkőbarlangban találta magát, melynek a közepén tiszta vizű tavacska volt. Egy hatalmas ugrással ott termett a partján, és csak ivott, ivott a hűs vízből. Mikor eloltotta a szomját felnézett és meglátott egy sárkányt a barlang másik végében, aki zongorázott és vidáman énekelt.Csodálkozva hallgatta, még sosem hallott ilyen szépet.Mikor a dal befejeződött az énekes bemutatkozott. Szervusz Huszonegyfejű én a Varázssárkány vagyok és nagyon örülök neked, már régóta szerettem volna megismerkedni veled. Figyeletelek a varázsgönbömön és szerettem volna a barátod lenni, m ert jó vagy, ügyes és bátor.Ahogy ezt a Huszonegyfejű meghallotta úgy elkezdett nevetni, hogy rázkódott mind a huszonegy feje. Mert a Varázssárkány nemcsak kedvesnek látszott, de ráadásul csak egy feje volt. Azt is elmondta milyen szomorú, hogy az erdei állatok félnek tőle, pedig nem is ismerik. íszeretné ha megtudnák, hogy ő csak jó varázslatokra képes. Mikor a Huszonegyfejű befejezte  végre a nevetést, meghívta a Varázssárkányt a fekete erdőbe. A z erdő lakói látva, hogy közelednek elbújtak, de a vidám beszélgetést hallva előmerészkedtek és kíváncsian körbeállták  őket a mezőn, ahová leereszkedtek. A Huszonegyfejű elmesélte hogyan talált rá a Varázssárkányra a hosszú út után és elmesélte milyen érdekes dolgokat tudott meg róla. Ígyhát végre kiderült az igazság, barátságot fogadtak. A Varázssárkány nem unatkozott többé, a kismadarak is teli torokból énekeltek, még a napocska is fényesebben ragyogott, legalábbis az erdő lakói úgy látták.